ahol mindenki nyugodtan dőlhet hátra, hiszen a gondolkodás fárasztó feladatát az adminisztráció előzékenyen átvállalta az itt élőktől. Nem is olyan rossz ez: ha már minden döntést meghoztak helyettünk, ráadásul mindet bizonyíthatóan a mi érdekünkben és a mi védelmünkben tették, akkor íme, megvalósult a tökéletes utópia. Csakhogy kiderül, hogy a zene itt központilag be van tiltva, hiszen olyan kártékony anyag, ami a szabályok és a törvények világán kívül esik. 

Rendnek kell tehát lennie, erről gondoskodnak a Hangállam alaptantervében szereplő elfojtás tanórák, melyeken minden állampolgárnak kötelező részt venni. Lázadók persze mindig vannak: itt is akad valaki, aki szerint hibázni is tudni kell néha, ám büntetése hátborzongató – élete végéig ugyanazt a dalt kell hallgatnia… Még fel se ocsúdunk, amikor az akusztikus hatások kiváltotta asszociációkból építkező előadás újra meglep: mi, nézők, Hangállam három polgárát faggathatjuk ottani életükről, meg arról, miért választották a sivár tökéletességet a mi kócos, rendetlen, de azért mégiscsak szerethető világunkhoz képest. Lelkesek, de azért mégsem tudnak meggyőzni…"

 Forrás