Kultúrpart

Hangállam

“Utópista Hangállam született

Az embert szentségtelenül, tévedésből,

bezárkózva a világ elől és kizárva az emberek közül, haláltánc és zene nélkül éri a halál  itt kezdődik rövid felütés után a Hangállam.

A Trainingspot Társulat legújabb előadását, a Hangállamot először szeptember 28-án a Gondozó Színház Nyitófesztiválján tekinthette meg a budapesti közönség. 


Hangállam olyan állam, ahol a hangok a létezés alapjai, olyanok, mint a levegő, nem csupán emberi eszközök a világban való eligazodásra. Hogyan jutunk oda? Felkelünk egy átlagos reggelen, összekapkodjuk napi céljainkat kabátzsebünkbe, majd feltülekszünk egy zsúfolt villamos szerelvényre, mondjuk a négyeshatosra. Nem kell sok, és „torkáig ér az embernek az emberiség”. Bedugaszoljuk fülünk rádiózsizsegés-szennyel, majd leszállva a villamosról bezárult, fehérzaj elménkkel kifelé figyelés nélkül autó elé lépünk. És jönnek a mentők, akiknek kötelességük, hogy ebben a világban tartsanak.  

Mi közben pedig alagút és fény helyett hangot hallunk – megérkezünk Hangállam kapujába. Utunk a megtisztulással kezdődik – ki kell formálnunk, köpnünk, hánynunk magunkból a bennrekedt, ki nem mondott szavakat és hangokat, hogy készen álljunk a belépésre. 

Hangállam polgárai mind hang- és csendhívők. Templomuk a belső csend, életük a hangok köré formálódik. Furcsa, autentikus, de azért a mindannyiunk által valamilyennek ismert világra hasonlító hely ez, és mégiscsak állam: van Hang Tudomány Intézet, Csendkirály, és központi oktatás is – ahol a társadalmilag káros érzelmek és a zene elfojtását „oktatják” – jó hang-állam-polgárnak kondicionálnak. A zene ugyanis be van tiltva, mert túlságosan felszabadít, aki nem tudja vagy akarja magába fojtani, annak a börtönben az örökkévalóságig kell hallgatnia egyetlen muzsikát. 

Főhősünk – Akárki – a történet végén döntés elé kerül: fel akar ébredni a mentőben vagy marad Hangállam polgára – az utóbbit választja. Döntése szubjektív, és egyáltalán nem kiszámítható. A valódi világ humoros, karikaturisztikus ábrázolása érzékeny kontrasztban hajlik át Hangállam allegorikus és sokkal emberibb világába, amiben szintén megjelennek világunk lenyomatai, személyiséget torzító módszerei és következményei – nem véletlenül éneklik záró számként a polgárok: „Nem halljuk, mit mond a másik”. 

A Hangállam igazi asszociatív, audiohumanista előadás. A mi személyes, interperszonális problémáinkról és érzéseinkről szól társadalmunkban. Humora, fantáziája alól felsejlő őszinte realizmusa és ritmusa együtt élni hívja a nézőt, akaratlanul is befogadó tesz – olyan, mint egy jól sikerült jammelés. “

Forrás